Nagyon érdekes történet kerekedne abból, ha valaki az elejétől a végéig elmesélné, hogyan és miért történt meg az, hogy Szegedi-Szabó Béla Kammerspiel című drámáját színészek rendezték – ők hatan az Újvidéki Színházból.

(…) Ami a játék stílusát és műfaját, valamint az előadás ritmusát és struktúráját illeti: egy nagyon sokszínű és kiegyensúlyozatlan, de ugyanakkor különösen gyengéd és kifinomult előadást láthattunk. A farce, a groteszk és a lírai fantázia, meg a családi idill és a falusi lét ábrázolásának elemeire épült poétikus komédiázást. Továbbá a jellemek derűs játékát láthattuk, de felfedezhettük benne a filozófiai-poétikai és strukturalista, mi több, egzisztencialista disputát a művészet hatóerejének értelméről, vagy az élet és a költészet lényegéről.

(…) Megerősítette bennem a meggyőződést, hogy a szöveg a szürrealista vonzatok és ellentétek szintjén már felkínálta a szokványos és a költői meg a fantasztikus és a magasztos közötti kapcsolat létezését ebben a kegyetlen, hétköznapi közegben, ebben a falusi kocsmában. Itt vedelik az italt, őrült kombinációkat gondolnak ki a labdarúgó mérkőzések eredményének alakulása kapcsán, és hihetetlen terveket szőnek a naplopó, részeges falusiak. Itt viselik a gondját a tyúkoknak, disznóknak, itt próbálják megjavítani a szemétben összeszedett rádiókat, itt mesélgetik egymásnak a vásárokon megesett kalandjaikat mások asszonyaival. Itt hazudoznak, lebzselnek. Unalom és csömör – szinte olyan légkör, mint amilyen Albert Camus Idegenjének a légköre – sivár pusztaság és reménytelenség – szerelem és érzések nélkül – csak a falusi hétköznap kötelezettségei! (…) De itt hisznek a csodákban – odafigyelnek a zabolátlan természet hangjaira – a villámlásnak mitikus jelentést tulajdonítanak, valamiféle kitömött madarat (vajon gólya-e, esetleg flamingó?), amelyet egy feloszlatott természetrajzi gyűjteményből távolítottak el, már-már rejtélyes tárgyként tisztelnek – várják, megérik-e, hogy életük jobbra forduljon és az emberek jobban megértsék egymást!... Általánosságban, a falusi hétköznapok groteszk kegyetlenségének felszíne alatt valami csendes, rejtett poézis lappang, az egymás közelsége iránti vágy, sóvárgás valamilyen szépség után, amely csak arra vár, hogy valami szép történjék velünk - még akár annak árán is, hogy utána minden megváltozzék (adja Isten)!... Sajnos, soha semmi nem változik – de a vágy része a lényegnek és az emberségességnek!... A szépség és a gyengédség létezésében való reménykedés , ha takaréklángon is, de legalább élteti ezeknek a minden szempontból gondosan megválogatott durva, szerencsétlen és szegény páriáknak az emberi arculatát!...

Szilágyi Ágota Romániából szerződött az Újvidéki Színházhoz. Ott tanulta ki a szakmát és ott vérteződött fel megannyi autentikus és sajátos szürrealista jellemvonással, amelyek mintha természetes táptalajra találtak volna a romániai színházművészet talaján. A fiatal és kiválóan összpontosító, tehetséges és érzéki művésznő játssza Mariskának, a falusi kocsmatulajdonosnak szerepét, aki üdeségével és poétikusságával belevitte a játékba a légkör megteremtéséhez szükséges összes romlottságot és a falusi poézis rejtett gyengédségeit, de aki egyben goromba is tud lenni és úgy tesz, mintha szemernyi ideje sem lenne a mindennapi kötelezettségek teljesítésére!... Ez a színésznő művészi teljesítményével teljes mértékben hitelesítette a rendező kiiktatásának indokoltságát. Kérdés ugyanis, hogy egy rendező közreműködésével hogyan találta volna fel magát és milyen alakot formált volna meg ebből az érzékeny szövegből? Így költőire és sokrétűre sikeredett!... Az utazó angyalokat alakító két színész belecsöppen ebbe a puszta falusi térbe, hogy összegyűjtsék a maradványait annak a humánus, ősrégi és elfelejtett poézisnek, amelyet az évszázadok gyötrelmei és a hétköznapok rengeteg apró kötelezettségi már réges régen kiöltek az emberekből. Ez a két vándorzenész, akik hegedűjükön csak klasszikusokat szólaltatnak meg, először belefeledkezik a hegedű hangjaiba, de a zene hatására rádöbbennek létük gyötrelmességére. Ezt a két igen poétikus és meseszerű, de nagyon reális alakot, Karlót és Angélát tiszteletreméltó igyekezettel, rengeteg befektetett színészi és emberi energiával Pongó Gábor és Ferenc Ágota formálta meg. A két autentikus, durva falusi polgárt valósághűen de kritikus ihletettséggel és szürrealizmussal, olykor sikeresebben, máskor halványabban Huszta Dániel és Német Attila (Bagó Elek és Roth Feri) játsszák. A kocsmárosné férjét, Józsikát hitelesen és bátran a kitűnő Magyar Attila alakítja. Ez a férj nagyon anyagias és mindaddig ilyennek mutatkozik, amíg a zene hatására át nem szellemül, de akkor olyannyira, hogy visszaidéz egy olyan régvolt eseményt, amelynek elejétől a végéig a résztvevője volt, amiben szívvel és lélekkel, erkölcsileg és anyagilag benne volt, de végül is kimenekült belőle és emiatt olykor még ma is bántja a lelkiismeret. A darabnak ez a fontos alakja, aki saját magát hintáztatja az értékek és motívumok libikókáján, a kétlakiság valódi egzisztencialista prototípusát mintázza meg rátermettségével és felszabadult, de mindvégig bátor és koncentrált játékával.

A szcenográfia szintén két eltérő, egymással szembenálló részletből áll. Az egyik a kocsma, a hétköznapi csodák színtere, a másik rész pedig egy lebegő, titkokat rejtegető félhomályos helyiség, mint egy álmodozásra alkalmas padlás, ami egyben az ábrándvilág messzeségéből érkező vonatok végállomása is!... Itt a megannyi tetőgerendából összetákolt előcsarnokban alakul ki és alakul át minden – itt készül megtörténni és bebizonyosodni minden. A színtér Csik György nagyszerű alkotása…

Nagy előadás, nagyon kis színtéren (…) De az élmény egészen különös, és amint az elején mondtam – komolyan felvetődik a kérdés, szükség van-e a színházban rendezőre? Ezúttal a kérdést az Újvidéki-Színház különleges és bölcs színészei tették fel, s joggal, le a kalappal előttük!

A napokban Újvidéken tartózkodik a magyarországi Bóbis László, a szteppelés kétszeres Európa- és világbajnoka.

Nem először jár itt nálunk, de sajnos, az újvidékieknek ezúttal sem lesz alkalmuk, hogy táncművészetében gyönyörködjenek, de azt legalább láthatják, hogy milyen eredménnyel adja át tánctudását másoknak. Bóbis László ugyanis már harmadszor van itt, mert az Újvidéki Színház ismét felkérte, hogy betanítsa a táncokat az „Óz , a nagy varázsló” című előadásban. Első ízben a „Fekete Péter” szereplőivel dolgozott, majd következett a „Szentivánéji álom”, és most az „Óz, a nagy varázsló” koreográfiáját vállalta, valamint a Diákszínpad „Folk and swing” című produkciójában foglalkozik a színészpalántákkal. Mindkét előadást Puskás Zoltán rendezi és mindkét bemutató áprilisban lesz.

Tesz-e különbséget a hivatásos táncosokkal és a színészekkel való munkában?
-Igen. Nagyon fontos, hogy tudjam, kivel dolgozom, mert a színészek és a táncosok esetében nem csak azt kell tudnom, hogy mennyire tudnak táncolni, hanem emberi tulajdonságaikat is figyelembe kell vennem. Persze minden együttessel arra törekszem, hogy a lehető legjobbat húzzam ki belőlük. A színészektől, például, nem várhatom el, hogy úgy mozogjanak, mint a táncosok. De ez fordítva is érvényes, a táncosoktól sem követelhetem meg, hogy színészkedjenek tánc közben. Véleményem szerint nincs értékbelibeli különbség közöttük, csak meg kell találni a módját, hogy ez is meg az is kifejezésre jusson.

Mondhatjuk, hogy ezt a értéket megtalálta itt, mivel már harmadszor dolgozik az Újvidéki Színházban?
-Nagyon is. Ebben a színházban sokkal könnyebben együtt tudok működni a színészekkel, mint másutt. Ha visszatekintek azokra az együttesekre, amelyekkel eddig dolgoztam, akkor azt kell mondanom, hogy itt különösen nagyszerűen lehet dolgozni. Az itteni színészek roppant megbecsülik a munkát, a szerepüket és az előadásokat, természetesen így viszonyulnak a koreográfus munkájához is. Nagyon erőteljesen és fegyelmezetten dolgoznak, mindent beleadnak és tudják, hogy ebben a munkához való hozzáállásban egy pillanatra sem lehet lazítani.

Mi a feladatuk ebben a darabban? Milyennek képzelte el a rendező az „Óz, a nagy varázsló” című előadást és általában milyen a velük való együttműködés?
-Ez az előadás az „Óz, a nagy varázsló” új átdolgozása, teljesen új beállítás, a zene is erre az alkalomra íródott. a koreográfiája nem lesz túlzottan modern, hanem a tánc klasszikus elmeire épül. Ez egy gyermekelőadás, tehát nem lesz ultramodern, így a koreográfia sem lehet elvont. Nagyon fontos, hogy a mozdulatok alátámasszák a szöveg mondanivalóját. A szövegértelmezésnek kifejezésre kell jutnia a mozdulatokban és az éneklésben, a táncoknak pedig erőteljeseknek és látványosaknak kell lenniük

-Önt hogyan hódította meg a sztepp, ez a friss és üde tánc? És mikor látjuk önt táncolni itt nálunk?
-Természetesen, amikor meghívnak. Sokféle táncot tanítottam eddig. A szteppel akkor találkoztam először, amikor az amerikai Atlantából Budapestre jött egy apró termetű néger bácsi. Találkoztam vele és beleszerettem a szteppbe. Egy táncfesztiválra érkezett hozzánk, hogy valaki helyett beugorjon az egyik előadásba. Én is ott voltam ezen az előadáson és találkoztam vele. Olyan volt ez, mint a szerelem első látásra, azonnal belebolondultam ebbe a táncba, amit addig csak a filmekben és a tévén láttam, most pedig élőben élvezhettem ezeket a mozdulatokat. Így kezdődött, utána különféle tanfolyamokra, magánórákra jártam New Yorkban a Broadwayon. Aztán tíz évig Svédországba jártam tanulni a szteppet. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, mert kitűnő tánctanáraim voltak, már az is boldoggá tesz, hogy megismerhettem őket. Az én táncstílusom nem a szteppből eredeztethető, hanem a szvingből, abból a társastáncból, amely a huszadik század harmincas éveiben hódított és fejezte ki egy egész nemzedék életérzését.

Hol szokott fellépni és milyen alkalmakkor?
-A saját tanítványaimból alakított csapatom van és mindenhova elmegyünk, ahova csak hívnak bennünket. Táncfesztiválokon és különféle intézmények ünnepségein lépünk fel. A utóbbi években a nálunk is érezhető világválság miatt azonban nem túl gyakran lépünk fel, de ez talán jó is. mert így több időm marad, hogy a színházaknál vállaljak munkát.

Látta-e a Trója című látványos táncrevüt, amely a napokban itt Újvidéken is bemutatkozott? Mi a véleménye az ilyen spektákulumokról?
-Nem láttam, mert próbát tartottam az Újvidéki Színházban, de örömest elkészíteném egy olyan gigantikus táncelőadásnak a koreográfiáját, amelyben pár száz táncos szerepelne.

N. Pejčić, dnevnik.rs/node/25783
Fordította: Rencsár Tivadar

Aki a címet elolvasva a népi és a világi dolgok ötvözetére gondol, tökéletesen jól gondolja, ugyanis pont erről van szó. Tánc formájában ötvözni a népi és a világi vonulatot, egyesíteni ezeket az eltérő stílusokat egy egészbe. Mindennek apropója a Színes Szilánkok Diákszínpad 15. szülinapja, amit ez év március 1-én már próba közben megünnepeltünk, de a hivatalos nagy ünneplése egy új bemutató keretei között fog megtörténni április 2-án 19 órai kezdettel az Újvidéki Színház nagytermében.

Már hosszú ideje azon töröm a fejem, hogy mi módon lehetne kellőképpen megünnepelni ezt a jubileumi szülinapot, s ne feledjük el, hogy az elmúlt 15 évben hány újvidéki és Újvidék környéki gyerek (közel 500) volt tagja csapatunknak, és hány jeles szakember dolgozott velük időt és energiát nem sajnálva. Már túl vagyunk a kisérettségis korunkon, és 3 év múlva már nagykorúak leszünk, ez is csak azt bizonyítja, hogy létjogosultságunk vitathatatlan, de azt is, hogy mennyi támogatónk, bátorítónk van úgy a színházunk berkeiben, mint azon kívül is. Csak ennek köszönhetjük, hogy ennyi éve létezhetünk, dolgozhatunk és ünnepelhetünk.

Tehát 15 év. Hah! Most legyek okos. Hogy lehetne überelni az 5 évvel ezelőtti, akkor a 10 éves születésnapra elkészült Valahol Európát? Hogy lehetne méltóképpen továbblépni, újat mutatni, és újra bizonyítani, és ismét jót csinálni? Elég sok álmatlan éjszakámba tellett, mire Puskás Zoltán kollégámmal (és nem utolsósorban Diákszínpad-függővel) elkezdtünk morfondírozni a 15-ik jubileumi szülinapról. Én, mint a Diákszínpad vezetője megpróbáltam rávenni, hogy ez alkalommal is ő rendezze a jubileumi előadást, Pusi pedig nem kérette magát kétszer, előtört belőle rögtön a ragaszkodása és rábólintott. Aztán ad acta lett a dolog, de csak rövid időre, mivel kezdetben a terv az volt, hogy ismét egy gyerekmusicallel, történetesen az Annievel rukkolunk elő, de a gondolattól, hogy szerzői jogdíjat és egyebeket kell fizetnünk, már füstölt az agyam, és azon gondolkoztam mit tudnék eladni esetleg, hogy a kellő összeget összeszedjem. Végül kigyulladt a kis lámpácska, és remek ötlet született. Akkortájt, tavaly decemberben Bóbis Laci kedvelt koreográfusunk éppen Szabadkán dolgozott, és meghívtam egy hétvégére Újvidékre, hogy workshopot tartson a gyerekeknek. Remek 2 nap volt. Puskás is kíváncsian be-bekukkantott a foglalkozásra, és mikor lecsengett ez a foglalkozás, a folyosón összetalálkoztunk és szinte egymás szavába vágva mondtuk ugyanazt. Táncelőadást kell készítenünk! Pusi rendez, Bóbis koreografál. Jézusom, remek ötlet, rendben, de mikor???? Az egyetlen lehetséges időpont ugyanaz, amikor Ózt is próbálunk, ugyanis akkor már tudtuk, hogy az Ózt Puskás rendezi, és Bóbis koreografálja. Belemenjünk? Egyszerre két előadáson dolgozzunk? Győzni fogjuk? Naná, mi az hogy! A munka energia és jókedv, és az alkotásvágy kielégítése és és és... És hál’ Istennek a főnökök is rábólintottak. Mindenki előtt világos volt, hogy nem lesz könnyű, és maximális szervezettséget, koncentrálást igényel, de megéri, higgye el mindenki. NAGYON IS MEGÉRI. Ekkor kávézgatás, beszélgetés közben megelevenedett előttünk egy gengszterekből, zsebtolvajokból, bordélylányokból, a falusi életet megelevenítő világ, amelyből kialakult az előadásunk története.

Február 16-án elkezdtük a Folk and swinget próbálni 43 (10-22 éves) gyerekkel, fiatallal és 4 profi színésszel, egy remek rendezővel, egy fantasztikus pozitivizmussal és humorral megáldott koreográfussal, és nem utolsó sorban egy matematikai pontossággal szervezett pedagógussal (a mi Tancsink), és csak sziporkáztak az ötletek, és remek hangulatban folytak a próbák, és csak jöttek és jöttek a gyerekek, régiek és újak, akik remekül funkcionálnak együtt, és nem is kívánhatnánk többet.

Amikor a Bóbis Laci lépést tanít mindenkinek fülig ér a szája, és ájuldozik, hogy ez fantasztikus, de biztos hogy mi ezt meg tudjuk tanulni? És akkor a minden humorral megkent táncoslábú Bóbisunk azt kiálltja tizedszer is, hogy: No még egyszer utoljára! -és ropják a gyerekek, és ropjuk mi is, akik velük együtt játszunk az előadásban: Huszta Dániel, Pongó Gábor, Kőrösi István és jómagam. Puskás is kiveszi a részét a melóból: gyerekekről lévén szó, gyakran kell előjátszani, hogy mindenki pontosan értse, mit kér; szóval ő is fölpattan a színpadra, 10 különböző figurát eljátszik kb. 30 másodperc alatt, pattog a színpadon, hangot, arcot váltva, majd mosolyogva megkérdezi: Értitek? - és a sok kiguvadt szempár csak csodálkozik a szerencsének, hogy ilyen emberekkel dolgozhatnak.

Aztán elindult a sérülések sorozata, és bokákat, térdeket kenegettünk, kötöztünk, pihentettünk, és szomorúan dühös arcokat láttunk, mert valakit eltiltottunk néhány napra a tánctól, hogy a sérülésből teljesen felépüljön. Mire ezeket a sorokat irom, már összeállt az előadás, már egészként kezelhetjük, és csak simogatni, kiigazítani, tökéletesíteni kell a mozdulatokat, reakciókat, figurákat. Csoda történt, és történik, és ennek így kell lennie ezután is, mert annyi itt a lelkesedés, a tenni akarás, az odafigyelés, a jókedv, a pozitív energia és az összetartozás ereje, hogy ebbe senki sem kontárkodhat bele, és mindenki csak együtt tud örülni velünk, és annyira jó látni, hogy míg párhuzamosan próbálunk Folk and swinget és Ózt, jövünk megyünk, belenézünk a próbákba, és profi színészek és gyerekek jó energiákat cserélnek, adnak át egymásnak.

Már csak a bemutatóra vágyunk, és arra, hogy a nagyérdemű is lássa, min dolgoztunk kemény munkával és verejtékkel az elmúlt másfél hónapban.Addig pedig ELÖLRŐL MÉG EGYSZER, DE NEM UTOLJÁRA!

A legtöbb anekdota hírneves színészek cselekedeteit örökíti meg, s – akárhogy is végződjön a történet – a csattanó az elismert művész nevét öregbíti. Sokkal kevesebb adoma szól arról, hogy a színház örök szerelmesei hogyan vallottak szégyent, amikor a jószívű igazgató vagy a szükség megadta nekik a lehetőséget, hogy a világot jelentő deszkákra lépjenek. Így járt az aradi színház öreg fodrásza, Ötvös József is. Ötvös ötven évet töltött a színház szolgálatában, de mindig csak statisztált, noha az volt a legnagyobb vágya, hogy egy-két mondatot ő is elmondhasson a színpadon.

Történt egyszer, hogy E. Kovács Gyula Kolozsvárról vendégszereplésre érkezett, s az első este a Dobó Katica című színműben Dobó István várkapitányt játszotta. Ötvös kezdő korából ismerte Kovácsot, s könyörgött a rendezőnek, hogy adjon neki bármilyen szerepet, mert elbújna szégyenében, ha pályatársa azt látná, hogy ő még mindig csak statisztál. A rendező megszánta, s egy török követet osztott rá, aki csak annyit mondott Dobónak: „A szultán táborából jöttem, a pergament hoztam.” A próbákon minden nagyszerűen ment, de az előadáson Ötvös török maszkban már a darab kezdetétől fogva izgatottan járkált mondatát próbálgatva az ügyelőpult mellett. Végre odaérkeztek az utolsó felvonásban lévő jelenethez. Amikor azonban Ötvös színpadra lépett, nem jött ki hang a torkán, csak hajlongott E. Kovács Gyula hatalmas alakja előtt. A főszereplő megpróbált segíteni: – Kegyelmed a szultán táborából jött, ugye? – Iiiigen – hangzott a bizonytalan válasz. – Úgy vélem, hogy írást is hozott magával – folytatta Kovács, mire a begyulladt Ötvös így felelt: – Igenis, Kovács úr, de az ügyelőpulton felejtettem.

Ötvös színházi karrierjének ezzel befellegzett. Soha többet nem szólalhatott meg a színpadon. Szendrey Mihály színházigazgató szerint, aki ezt az esetet feljegyezte, ezután Ötvösnek már csak egyetlen kívánsága maradt: statisztálás közben a nyílt színen érje a halál. Szendrey szerint a teremtő teljesítette óhaját: akkor kapott szívszélhűdést, amikor a III. Richárdban mint püspök bement a színpadra.