Egy színházi anekdotából valamint Peter Brook társulatának erre való reagálásából összemunkált évadzáró ünnepi beszély

Isten -szól a mese- a teremtés hetedik napján azt tapasztalta, hogy halálos unalom uralkodik mindenek felett, és akkor rájött, hogy a valóságnak van még egy ki nem próbált aspektusa: képes önmagát imitálni. Így teremtette meg a Mindenható a színházat.
Angyalai segítségével megüzente az embereknek, hogy a színház lesz az a hely, ahol az emberek bepillanthatnak a szent misztériumokba, de egyúttal az is, ahol jól érezhetik magukat. Az emberek lelkesen nekiláttak a színházcsinálásnak, ám kezeik között minden porrá vált, és idejük nagy részét vitákkal töltötték. Nem tudták eldönteni, hogy a színészek, az írók, a rendezők, a festők vagy a zenészek munkája fontosabb-e. Egy napon aztán rájöttek, hogy vitájuk nem vezet sehová, ezért megbíztak egy angyalt, kérjen segítséget Istentől.
A Teremtő hosszasan gondolkodott, aztán egy piciny papírlapra felírt valamit, és dobozba zárva elküldte az embereknek, mondván: „ Minden itt van, ez az első és utolsó szavam.”
Az emberek izgatottan várták, mi olvasható a papíron: „Érdek”-olvasta föl az angyal. „Érdek?” „Ennyi az egész?”-kezdtek zúgolódni, nevetgélni az emberek. „Minek néz ez minket?” „Mintha mi nem tudnánk...”-haragra gerjedtek, és az angyal fejvesztve elmenekült. Állítólag ez volt az egyik ok, amiért Isten elvesztette tekintélyét teremtményei előtt.
Aztán, mit ád Isten, néhány évezred múltán egy szanszkritül tanuló egyetemista megtalálta ezt az epizódot egy antik szövegben, és elmesélte Peter Brook társulatának. Most azonban nem nevetett, nem zúgolódott senki. Elkezdtek erősen gondolkodni. Mit akarhatott a Jóisten ezzel a szóval? Azt már megszoktuk ugyan, hogy tőmondatokban fogalmaz, de ez még csak az sem! Ez csak egy szó!
Érdek. Érdekeltté tenni. Hogyan vonatkozhat ez a színházra? Érdekeltté kell tennem másokat. Ugyanakkor: Nem tehetek érdekeltté mást, ha én nem vagyok érdekelt. Érdekeltté tenni érdekesen mindenkit, a közösséget. Mindezt a megfelelő ritmusban. Hogyhogy ritmusban? Mint amikor az ember szeretkezik: ha az egyik fél túl gyors, a másik túl lassú, egyáltalán nem érdekes az egész.
Aztán azon kezdtek beszélgetni, vajon mi lehet igazán érdekes. Néhányak számára az érdek az élet azon aspektusaira vonatkozott, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a lét, a sors, Isten, és az isteni törvények témáihoz. Mások szerint a színháznak a helyes életre kell nevelnie, míg megint mások a szórakoztatást tartották fontosnak. „Talán mindezeknek egyszerre kell jelen lenniük”-mondta az egyik. Úgy, hogy érdekes legyen-tette hozzá a másik.
Ekkor a vitázók az érem másik oldalát kezdték el vizsgálni: a „nem érdekes” vonzerejét, azokat a furcsa társadalmi és pszichológiai motivációkat, amelyek arra indítják a közösséget, hogy oly nagy hévvel tapsolják meg azokat az előadásokat, amelyek nem is érdeklik őket.
Szó szót követett, megoldás nem született. Egyre jobban hergelték bele magukat a vitába, múlt és jelen összeért, ugyanígy érezhették magukat azok az őseink is, akik, amikor megkapták a Teremtő színházra vonatkozó instrukcióját, kinevették őt. Percre perc, óráról óra, napra nap, hétre hét, hónapra hónap, évre év következett, amikor egyikük felsóhajtott.
„Ha legalább tudnánk, mit jelent valójában ez a szó...”
És akkor megszólalt a szférák zenéje, a Jóisten megszánta a szegény színházcsinálót, és dörgedelmes hangján elbődült:
„ Ezzel a szóval, ha egy kis eszetek lenne-mondta-, nagyon messzire jutnátok.”
És a többi néma csend.
Meg kell próbálnunk érdekeltté tenni egymást, másokat, érdekeltté tenni a közönségünket, a kollégáinkat, mindenkit.
Tettük ezt az elmúlt évadban, és tenni fogjuk a következőben is, és reméljük, hogy nagyon messzire jutunk.

Gyarmati Kata

Frank L. Baum-Zalán Tibor: Óz , a nagy varázsló, rendező Puskás Zoltán, zene Andrés Mariano Ortega és Erős Ervin, koreográfia Bobis László, Nomus-Újvidéki Színház

Az Újvidéki Színház „Óz ,a nagy varázsló” című darabjának két legkiemelkedőbb erénye a provokatív rendezői színrevitel és a fényes színészi teljesítmény. Az Újvidéki Színház színpadán musical formájában bemutatott „Óz, a nagy varázsló”, ahogyan azt Puskás Zoltán látja, tiszteletben tartja F. Baumnak az igényét, hogy egy olyan világot alakítson ki, amelyben minden szép, izgató és csodálatosan szórakoztató, ellentétben az eredeti mesével, amely félelemkeltő tanulságaival szinte rátelepszik a gyermekek lelkivilágára. Ugyanakkor Baum szóképeinek fondorlatos természetét, amely a mű időtállóságát biztosítja, Puskás nem mulasztja el úgy átformálni a saját ízlésére, hogy azok a korszerű mese, a mai zenei-színpadi utópia ismérveivé váljanak. Puskás értelmezésében Óz megszabadul háttéri irányítóitól és a mese hősei is levetkőzik tudatalatti gátlásosságukat és gúzsba kötöttségüket és máris megteremtődik a drámai színház örömteli és boldog változata, amelyben az eklektikusan tiszta zene és tánc dominál. Tehát, mindenből egy kevés és mindenből a legjobb.

A Nomus szervezői nem tévedtek, amikor arra szánták rá magukat, hogy együttműködnek az Újvidéki Színházzal, amely már régóta műveli a zenés-táncos műfajt, méghozzá nagyon sikeresen, annak ellenére, hogy produkcióinak műszaki lehetőségei és minősége nem vetekedhet a minden szempontból felszereltebb és gazdagabb színházak teljesítményével. Emiatt a játéktérnek, kényszerből az üres, berendezés nélküli színpadot választotta Puskás. A teret egy fémkeret határolja be, egy olyan konstrukció, mint amilyet a hangversenyeken, vagy a diszkóban alkalmaznak. Ez a fémváz pontosan körülrajzolja a látvány színhelyét, az üres színpadot.

A jelmezekről, persze, nem mondhatott le a rendező (a jelmeztervező Ledenyák Andrea). Jelmezei jelentős mértékben hozzájárulnak Baum népszerű műve korszerű légkörének a megteremtéséhez. Ebben a térben és légkörben kitűnően érvényesülnek Puskás meghökkentő, egyéni megoldásai. Dorothy (Ferenc Ágota) inkább már tini, mint kislány, A kansasi rónaságot a bőrén (vérmérsékletében) viseli és erre utal „turbó-fenszi” öltözéke is, ugyanakkor Totó (Hajdú Tamás) egy igazi „rockandroll” kutyus. Nem kutya, hanem kutyus, mert az Óz, a nagy varázsló mégiscsak a gyermekeknek és a fiataloknak szóló előadás. A turbó és a rock eléggé furcsa kombináció, de a szándék egyértelmű (összekötni a „háborúzó” feleket).

A különleges kapcsolatokra épül a többi rendezői leleményesség is. A Madárijesztő (Balázs Áron) úgy öltözködik, mint egy utcai gengszter, akinek a kedvenc zenéje a hipp-hopp, akinek a feje ész helyett szalmával van kitömve, akinek a szerelmi története hasonlít a szerencsétlen Bádogember (Pongó Gábor) meséjéhez, ki az olajozó kannáját italtartó kulacsként használja. A Gyáva Oroszlán (Sirmer Zoltán), még egy ember a túlzott elvárásokban „kiégett ” emberek közül, akire a rendező a sztár szerepét bízza, valami hasonlót,mint amilyen a szintén király Elvis is volt. Azt tudjuk, hogy ők mit keresnek, de azt, hogy ezt hol keresik csak akkor kezdjük sejteni, amikor a rendező játékosan azt sejteti velünk, hogy az Óz ajtaján való kopogtatás méreteiben és hatásfokában az ígéret földjén való kopogtatássá alakul át, ami először csak a zöld szemüvegen keresztül válik láthatóvá, majd a Nyugat boszorkánya (Elor Emina) jóvoltából is, akinek a szintén szabadságra vágyó alattvalói fekete katonai csizmában parádéznak Az uniformizált (politikai) gondolkodás ironikus bírálata érződik minden esetben, amikor a katonák az együttérzést, a kitartást és az univerzális emberi értékeket meg törekvéseket dicsőítik. Végezetül a rendező hazaengedi Dorothyt és Totót , függetlenül attól, hogy hol van és milyen is az Kansas. Az előadást pedig azzal fejezi be, hogy a Madárijesztő arra ítéli Ózt (Huszta Déniel), aki korábban Johnyként volt ismert, hogy cseréljenek szerepet…

Néhány jól átgondolt rendezői beavatkozástól eltekintve, Puskás lényegében nem akart túlságosan eltávolodni a musicaltől, mint hagyományos formától, amely formának a kommerciális változata szinte teljesen áttekinthető dramaturgiát követel – a mesének a legfontosabb momentumokra való leredukálását (egy sor ének, egy sor szöveg). Az Óz, a nagy varázsló dramaturgiája pedig, az első részben tényleg erre a képletre épül, főleg amikor egy-egy új szereplő lép színre, akkor már előre tudjuk, hogy ezt a bemutatkozó-songgal teszi. Az előadás második részében, amikor az ügyesebb farkasok, varjak és szárnyasmajmok hordája (a kórusban főleg a Művészeti Akadémia magyarul tanuló színésznövendékei lépnek fel) lerohanja a színteret, a hőmérséklet érezhetően felszökik a nézőtéren, a koreográfia egyre érdekesebbé válik, eluralkodnak a kollektív ritmikus mozdulatok. Érdekes, hogy Bóbis László koreográfus jelentős mértékben eltér a musical hagyományos képleteitől és a képi megjelenítést eléggé szabadon komponálja meg, vegyítve a műfajokat, a diszkó-, a free- és a jazz-technikát, ezzel is segítve a szereplőket, hogy szóló-számokban meggyőzőbben érvényesüljenek, mint csoportosan, együttes megjelenésben.

Andrés Mariano Ortega és Erős Ervin szerzeményei összecsengenek a rendező korszerű szövegértelmezésével. A zenében a melodramatikus, a „sláger-szerű” ihletettség dominál és benne van a műfajok egész spektruma a havy metaltól kezdve egészen a „big band” számokig, amelyek közül a vezértémát már a közönség is dúdolja az előadás alatt,de még utána is („Messze, messze, messze, messze…”).

A főbb szereplők dalai és táncai magabiztosnak és meggyőzőnek hatottak, annak ellenére, hogy a bemutatón érezhető volt az ilyenkor természetes bizonyos feszültség. Az Újvidéki Színház Óz, a nagy varázsló című musicalje még egyszer, ki tudja immár hányadszor, bebizonyította, hogy az előadás legfontosabb színpadi kelléke maga a színész. Elor Emina, Szilágyi Ágota (Glinda), Balázs Áron, Kőrösi István (Kapuőrző Kulcsár),Pongó Gábor és Hajdú Tamás, ez utóbbira prózai szerepe mellett az az igényes feladat is hárult, hogy táncos mozdulatrajzolóként is bemutatkozzon… mindannyian és teljes odaadással a színész jelentőségét bizonyítják. A többiek is úgy játszanak, mintha a Broadway színpadán lennének, mintha a zenekar valóban játszana, mintha az életük attól függene, hogy játékukkal hogyan követik a zenét. A fiatal erők, a leendő kollégáik közreműködésével végül sikerül nekik, hogy Óz álomvilágának szivárványszínei beragyogják az üres színpadot és a zsúfolásig megtelt nézőteret.

Igor Burić
Forrás: www.dnevnik.rs/node
Fordította: Rencsár Tivadar

- beszélgetés Rahim Burhannal, a Nő ürügyén -

Miközben az interjúra várok, megtudok róla pár dolgot. Szereti a levest. Követi az európai színjátszást. Nemrég rendezett az Atelje 212-ben. Jól érzi magát Újvidéken, és jónak ítéli a munkát az Újvidéki Színházban. A többit, a történelmet már beszélgetés nélkül is tudom: Rahim Burhan hatvankilenc éves, a volt Jugoszlávia egyik legkeresettebb rendezője, most Németországban dolgozik. A kellemesen elköltött ebéd után belevágunk. Férfiasan, ahogy ő mondja. Még nem is sejtem, mennyi irónia van ebben a szóban.

Ha azt mondom, Alabama Song, először a The Doors jut eszembe, aztán pedig azonnal Brecht és Weill párosa, meg Mahagonny városának emelkedése és bukása. Arra enged következtetni, hogy az amerikai álom hamisságáról beszélünk.
Nem helyeztük el a darabunkat ezek a koordináták mentén, mert az másfelé vezetne. Úgy hiszem, Gille Leroy is mást szeretett volna: megvilágítani Scott és Zelda Fitzgerald házasságának kevéssé ismert oldalát. Ez az oldal sokáig félhomályban maradt. Leroy ezt a közös életet a Zelda prizmáján átszűrt fényben mutatja fel. Én is erre szeretnék összpontosítani. Mert ha a kollektív álmok összetörése felé indulunk, ki tudja, hová érkezünk. Szándékosan maradtunk hát meg ezen a vonalon.

Hogyan fedezte fel ezt a Goncourt-díjas, de magyar nyelvterületen kevéssé ismert regényt?
Németországban akadtam rá. Igyekszem követni, mi történik a világban. Az ragadott meg benne, hogy Leroy milyen elevenen elkapja ezt az ismeretlen oldalát egy jól ismert házaspár életének. Remekül beleilleszkedik Zelda nézőpontjába, ugyanakkor rehabilitálja ezt a szegény asszonykát, aki áldozatává válik a férje sikerének. Izgalmas ennek a két művésznek a kapcsolata, ahogyan a két alkotó lélek működik, ahogyan a férfi princípium felülkerekedik és elnyomja a másikat. Ez a regény tulajdonképp a család problémáját boncolja, amely viszont az egész rendszer működőképtelenségét magában hordozza. Hiszen a család a legkisebb sejtje az Egésznek, amely ez esetben az Állam. Van egy mondat a szövegben: „Hazudok, ahogy itt a Földön az emberek 99,99 százaléka hazudik...” Ez számomra sokatmondó, hisz itt Zelda megfogalmazza, hogyan működik a rendszer. Miért is ne lehetne ő maga is ilyen?

A dráma elején Scott Fitzgerald kijelenti, hogy „a felvilágosult, művelt amerikai nő a jövő asszonya”, később mégis ő az, aki repressziót gyakorol a feleségén.
Ez is a lényeg: Scott ezért szeret bele Zeldába, mert szabad, bátor nőt akar. Mert lenyűgözi, hogy a lány ismeri T. S. Elliotot. Később azonban elnyomja őt, ahogy ez a mai napig így működik a család intézményében. Ez a házasság tulajdonképpen csak egy kép, amelyen két szép ember mosolyog. A feleség szerepe itt csupán a vörös szőnyegen csillogó hölgyé. Zelda azonban elégedetlen ezzel a szereppel. Nem akar statisztálni a férje életében. Saját életet akar, szabad életet.

Az utóbbi néhány évben elindult valamiféle színházi rehabilitáció az amerikai huszadik század híres asszonyai felé. Krystian Lupa Merilyn Monroe-ról készült tavalyi portréjára gondolok, vagy Elfriede Jelinek drámája, ami Jackie Kennedyt fedezi fel újra.
Szintén olyan nőkről beszélünk, akikhez a köztudatban szorosan kötődnek a férjek, Arthur Miller és Kennedy elnök. Ezeknek a viszonyoknak az újravizsgálása ismét csak azt jelenti, hogy újraértelmezzük a házasság intézményét. Ez az intézmény már régen inog, összeomlófélben van. És ez mindig intő jel, hogy maga az Állam került válságba. És most nem egy konkrét államra utalok. Ez egy globális probléma. A demokrácia is megkérdőjeleződik, valami újra van szükség, mert a szabadságot már megint elfojtják.

A dramatizált szövegben feltűnik egy másik probléma is: a szerzőségé. Két ember a plágiumról vitatkozik, holott csak az alapanyaguk ugyanaz.
Igen, de mivel a férj kijelenti, hogy ő a családfenntartó, így az alapanyagra is teljes tulajdonjogot tart fenn. Így érvényesül ebben a történetben a hímsovinizmus, amelyet a hímsoviniszta világ természetesen támogat. Ilyenek vagyunk. Kevesebb bizalmunk van az üzletben, ha egy nővel kell szerződést kötnünk. Innen már csak egy lépés az a nyugat-német probléma, hogy a nőknek átlagban kevesebb a fizetése, mint a férfiaknak. Ez már komoly diszkrimináció. Ilyen problémákat próbálunk megérinteni a darabban.

A szöveget olvasva nyomoztam kicsit a tényszerűség után. És bár a legtöbb dolog stimmel, Fitzgerald homoszexualitása a történelemben végig csupán pletykaként szerepel. Leroy pedig egy fiktív szereplőt ültet a történetbe, Lewis O’Connort, akiről csak sejthető, hogy tulajdonképpen Hemingwayt takarja.
Ez egy olyan történet, amit a mai napig rejtegetnek a nyilvánosság elől. Valóban, Lewis figurája Heminwayt rejti, de ebbe a témába nem szerettünk volna belemenni. Ugyanakkor a latens homoszexualitás témaköre nagyon izgalmas, különösen a Balkánon, amely épp a nyugati demokrácia és a keleti konzervativizmus között helyezkedik el. A homoszexualitás egyike azoknak a jelenségeknek, amelyekben döntést kell hozni: a kelettel vagy a nyugattal tartunk? Scott Fitzgerald házassága éppen a homoszexualitás elrejtését, egy elfogadható, konvencionális kép megteremtését szolgálja. Tipikus amerikai család: feleség és gyerek. Mindeközben Scott sem testileg, sem lelkileg nincs abban az állapotban, hogy fenntartson egy családot.

Az ön legjelentősebb előadásai szinte kizárólag a nő politikai szerepével foglalkoznak: a Vérnász, a Yerma, a Koštana.
Szeretem óvni a női princípiumot. Talán azért van, mert különösen szerettem az anyámat. És nyilván azért is, mert látom, hogyan marginalizálják őket, és mert engem is kirekesztettek annak idején nemzeti alapon. Kifejlődött bennem valamiféle szolidaritás. És ebben jó társra találtam Lorcában, akit minden fórumon dicsőítek, és aki oly jól ismerte a női lelket. De foglalkoztam a Carmennel is, épp Sevillában. A színésznőimmel is sokkal jobban kijövök, mint a színészeimmel. Talán mert érzik, hogy az ő érdekeiket védem.

Azt mondja, kirekesztették nemzeti alapon. Ugyanakkor elmondható önről, hogy sokszor tendál egyfajta kisebbségi színházcsinálás irányába. Ön hozta létre például a Pralipe Roma Színházat.
És szép sikereket értünk el, miénk volt az évad legjobb előadása, és még ki tudja, hány európai jelentőségű díj. Nagy örömömre szolgál az is, hogy a kisebbségi jelentőségű Újvidéki Színház ilyen elismertségre tett szert az országos palettán, és mindenképp megpróbálom legalább ezen a szinten tartani az előadást. Ha pedig sikerül akár egyetlen centit is emelni ezen, nagyon boldog leszek.

Németországban él és dolgozik, ami az ittenitől igencsak különböző művészi rendszer. Hatással van ez önre?
A németek nem azért hívtak el, hogy az ő színházukat imitáljam, hanem mert szerették volna, ha elhozom az én autentikus világomat. Követem és szeretem az ő színházukat, de ez nem jelenti, hogy bármit is átveszek. Attól félek, elveszíteném az autentikus mivoltomat. Amit a németek művelnek a színházban, az csak az övék, más nem is tudná csinálni.

A német színház a politikai színház bölcsője is. Hogyan látja az itthoni politikai színházat?
Szerbia és a volt Jugoszlávia mindig is rosszul fogta fel a politikai színházcsinálás mibenlétét. Hogy zenei metaforával éljek, mindig falsolt ebben a műfajban. Mostanában ismét megpróbál visszatérni ehhez, de ismét csak gyerekcipőben jár. Félreérti a fogalmat, és könnyen átesik a ló túloldalára. Pedig humanista politikai elkötelezettséggel minden művész rendelkezik. Megvolt ez Picassonál is, amikor a Guernicát festette. A németek egy ideig szintén féltek hozzányúlni a politikumhoz, ám amikor megjelentek a globális problémák, ismét okuk volt angazsált színházat csinálni. És ezt jól csinálják. Nekünk is erre van szükségünk: figyelni a társadalom problémáit, úgy globálisan, mint lokálisan, és reagálni. Ahogy Tadeusz Kantor tette. Mindenki imádta érte.

Ebben az értelemben Zelda Fitzgerald története is politikai töltetű. Épp a mai Blic foglalkozik vele, mennyire el vannak nyomva a női politikusok a parlamentünkben.
Nem csak szerb probléma ez. Az Európai Parlamentben is kevés a nő. Ahogy mondtam, ez egy soviniszta világ, és amíg mi magunk a priori meg nem változunk, és nem válunk a szó intellektuális értelmében egyenjogúakká, addig ez a probléma is megmarad. Ez a darab valóban elkötelezi magát emellett, de hiba lenne azt hinni, hogy a szerb sovinizmus ellen dolgozunk. Nem, mi azt akarjuk megérteni, hogyan, honnan ered a sovinizmus általában.

LÉNÁRD Róbert

Lassan lemegy a fény. Várok még egy kicsit a sötétben, aztán lepakolom a táskáimat a padra. Beállok a színpad közepére a tapshoz. Fény föl, állok, meghajlok, állok, meghajlok, elbújok a paraván mögé. A taps nem csitul, újra kimegyek a színpad közepére. Ezt megismétlem még párszor, aztán kimegyek a teremből. Újra visszatapsolnak. Még egyszer meghajlok, majd eltűnök az öltöző előtti folyosón. És a félig csukott ajtón át hallgatózok. Vajon mit mondanak a nézők? Miről beszélgetnek, míg elhagyják a nézőteret?

-Ez igen! Ez nagyon jó volt. Hát igen, így valahogy éltük meg ezt mindannyian...

Figyelem magam. Szűnik-e a félelem? Vagy nő? Csitul-e a kétkedés? Ez most tényleg jó? Néha megesik, hogy valaki előadás után a vállamra borul és zokog. Vagy megfogja a kezem és a szívére szorítja. Kifújja az orrát és azt mondja nagyon szépet csináltam. Ilyenkor nem tudok mit mondani. Beszéltem a színpadon. Egy órán át csak beszéltem. De a színfalak mögött megnémulok. Kérdőjel vagyok. Én magam egy óriási kérdőjel. Vajon tényleg sikerült? Vajon tényleg azt mondtam ami a másikat is megérintette? Vajon tényleg ezek a közös gondjaink? Vajon cinkostársaim lettek-e a nézők ez a röpke óra alatt, vajon összekacsintottunk-e, vajon közösek-e a bajaink, vajon magunkra ismertünk-e? És ugye nem bántódott meg senki? Hiszen magunkon nevetünk, és ez a legőszintébb, legfeloldozóbb kacaj.

És újra rettegés. Mi van, ha az egész csak véletlen volt? Mi van, ha nem is jó az előadás, mi van, ha teljesen mellényúltam, mi van, ha csak az aznapi nézők szerették valamiért? Mi van, ha egyszer csak beül valaki a nézőtérre és felkiált: a császár meztelen? Idegesen állok a félig csukott ajtó mögött. Igen, taps volt, nagy taps volt, mégis rettegek, éppúgy rettegek mint pályakezdő koromban. Mi van, ha valaki tapsolt ugyan, de a nézőtérről kifelé menet mégis azt mondaná: a császár meztelen? Állok feszülten a félig csukott ajtó mögött és fülelek.

Milyen sebezhető vagyok már megint... A meztelen védtelenség. Meztelenebb mint valaha. Hiszen egyedül állok. Teljesen egyedül. És enyém a felelősség.

Történt egy előadáson, hogy megbolondult a számítógép és nem indította, illetve össze-vissza indította a videobejátszásokat. A halálom volt az az este. És hiába nevetett a néző, és hiába volt a végén a taps, a nagy taps, valaki még virágot is hozott föl a színpadra, én mégis majd elsüllyedtem szégyenemben. A teljes elerőtlenedés. Az egy hétig tartó önvád, önmarcangolás, álmatlanság és mélabú. Úgy menekültem a színpadról mint akit üldöz a lelkiismerete. Aznap nem mertem az ajtó mögött hallgatózni. Voltak akik utánam jöttek az öltözőbe, síró arcot is láttam a fergetegben, én mégis megsemmisülten álltam a tömegben. Kicsi voltam és nyomorult. És tehetetlen. A kétkedés hatalmasabb bennem mint a siker. Sebezhető vagyok és védtelen és meztelenebb, mint valaha.

Pedig boldog is lehetnék. Elégedett. A sok kedves szó, az apró ajándékok és figyelmességek, bemutató után az isteni barackpálinka, a cserepes muskátli muskátli zene mellé, a régóta áhított Spanyol menyasszony, a pici aloe a régi helyére a konyhában... Újra virággal teli a lakás. És azt mondja az újság, az internet, a tévé, a rádió, hogy jó volt, nagyon jó...

Én meg elpirulok és szégyellem magam. Nem tudom pontosan miért is kell szégyellni magam, de belém mar valami lelkiismeret furdalás, mi szerint a hiúság bűn és újra rettegni kezdek. Mi van, ha nem igaz az egész? Mi van, ha aznap csak véletlenül tetszett a nézőknek és mégiscsak mellényúltam?

Rólunk akartam beszélni. Önmagunknak önmagunkról. Azt akartam, hogy együtt nevessünk. Saját magunkon. Hogy sikerült-e? Nem tudom. Marad a rettegés és a szüntelen fülelés félig csukott ajtókon keresztül.

Krizsán Szilvia

A De ki viszi haza a biciklit? című előadás rólunk szól. Mindannyiunkról. A vajdasági magyar kisemberről itt és most. Megnevettet és megríkat. És minden vajdasági kisvárosban, faluban ott a helye. Mindenhova szívesen elmegyünk, ahova csak hívnak bennünket. És nem csak évad közben, hanem nyáron is. És ha valahol nincs művház, hát játszunk tornateremben, előcsarnokban, sörsátorban. Mert magunknak készítettük. Csak magunknak. Nekünk, akik itt élünk, akik itt maradtunk, vagy elmentünk és visszajöttünk, vagy csak visszajönnénk vagy éppen hogy elvágyódunk, elmennénk. Akik itt próbálunk meg boldogulni.

A KDSZ jelen pillanatban eddigi működése során a legelismertebb és legsikeresebb időszakát éli. Ezzel szemben anyagilag soha nem volt ennyire bizonytalan körülmények között. Ugyanez vonatkozik a Desiré Központi Állomás fesztiválunkra is. Két év alatt kivívta magának az országos és regionális elismertséget, ún. híres, minőséges fesztivál lett, ám a sikerrel arányosan csökkentették a költségvetést. Ezt semmiképp sem tudom másként megélni, mint negatív diszkriminációt. Sem színházunk, sem a fesztivál nem tud lemondani a városi költségvetés kis szeletkéjéről sem, hiszen mögöttünk nem áll a tartományi büdzsé. Azt hittem ha jól, minőségesen, és nem utolsósorban sikeresen dolgozunk, akkor előbb utóbb, mint életképességét bebizonyító közösség, jobb helyzetbe kerülünk, a felelős intézmények, szervezetek ennek függvényében is növelni fogják támogatásaikat, költségvetéseiket felénk. Nem ez történt, továbbra is az a bunkó elv uralkodik, miszerint akik jól csinálják “majd föltalálják magukat”, akik meg gyengécskék, azokat megsegítik ugyanúgy.

Folyamatosan meg kell vívnunk a csatát a városban is, színház ugyebár csak közönségével együtt létezik. Jól tudjuk a vajdasági magyar értelmiség (főiskolát, egyetemet végzett emberek, adminisztrációban dolgozók) legnagyobb hányada, és a politikai elitünk jórésze nem jár színházba, azaz esetleg nem hozzánk... tulajdonképpen a baj csak abban van, hogy színházba nem járásuk oka a legtöbb esetben az, hogy a színház, mint olyan, nem tartozik kulturális szocializációjuk szerves összetevői közé. Azonban tudják, hogy értelmiségi, kultúremberként illik szeretni, látogatni a színházat, részt venni kulturális eseményeken. Tehát ahelyett, hogy a legnormálisabban beismernék: őket ez a művészet, vagy a művészet általában nem érdekli (nem szégyen az), azt mondják ők nem ilyen színházra vágynak, hanem amolyanra, olyan színház kéne amilyen nincs, stb. Lényeg, hogy eme magasröptű kritizálás levét isszuk mindnyájan, és ez alapján kell hasonulnunk a körülményekhez, holott csak arról van szó, egy bizonyos réteg nem érdekelt irántunk. Na persze, ehhez hozzájárult egy-két dölyfös színészünk viselkedése is. Ha megvizsgálod ugyan milyen színházra vágynak az emberek, vagy milyen érzéseket, élményeket várnak el a színháztól akkor két extrém csoportra akadsz. Egyikük valami kokain, orgazmusszerű eszméletvesztéssel járó katarzist akar (ezek kevesebben vannak), a másik csapat, a gyakoribb, pedig afféle brazil sorozat és kabarévicc egyveleget szeretne nézni, mint felemelő élményt. Ez a nyavalygás következtében még jobban becsülöm azt a közönséget aki ide jár, aki kísérletezve be-benéz a színházba, illetve azokat, akik mindig itt vannak, és ez a színház jelenti nekik a haladóan, tisztán, emberien gondolkodást, kortárs, izgalmas, kalandos esztétikai élményt. Mindenki fontos, a sznobok is, ámbár talán a legértékesebb az az egyszerű, mindennapi néző, aki nem előítéleteinek, téves kultúrképzeteinek köszönhető nézeteinek hódol, hanem csak saját tisztasága találkozik a miénkkel. Ül, és néz, lelke aktív, befogadó és ezért nem mindennapi élmények érik....

Örömmel konstatálom az évad vége táján, hogy mind a négy bemutatónk úgy emberi potenciál szempontjából, mint tematikailag a körülvevő valóságból született meg, és a jelen valósághoz, az itt és most élő, látó emberekhez szól a lehető legkevesebb árulással, kompromisszummal. A KDSZ igazi vajdasági magyar kortárs színház! Ugyanakkor nem csak adminisztratíve, nem csak formálisan generál és toboroz egy adott szellemiséget. Éli azt, kiváló kiszolgáló személyzete és kiváló kisszámú társulata részvételével. Jelen van Szabadkán, mint otthon, ugyanakkor a szűkebb régióban tájol, vendégjátszik folyamatosan, részt vesz a legelismertebb magyarországi és szerbiai fesztiválokon, díjakat kap, és időnként külföldön mutatkozik be. Kisebbségi színházként egy helyen sem könnyebb, elmúltak már azok az idők. Újra és újra a megújuló minőségünk alapján léphetünk tovább, vagy ugyanoda, ahol már voltunk. Sem Szerbiában nem egyszerű hazai magyar színháznak lenni, sem Magyarországon nem könnyű határon túliként jelen lenni bizonyos szintű elismertséggel persze Európáról, a külföldről nem is szólva. Hihetetlenül bonyolult megmagyarázni kik is vagyunk mi tulajdonképpen... holott az Eu-s kommunikáció az egymondatos, tisztán artikulált mondatokat szereti, nincsenek dilemmák, homályosságok. Mi se okvetlenül gondolunk komolynak más országok kisebbségi színházait... ám úgy látszik, mégis sikerül kitörni, azaz betörni a tágabb területű és a hazai, regionális kultúrmenedzsmentet. Talán egy a megoldás: a legjobb magyar színházzá válni, és a legjobb szerbiai színházzá, akkor mindenkinek világos lesz... persze kicsit viccelek, de csak kicsit.

Szóval azt gondolom, hogy egyértelműen sikeres évadot zárunk, kiváló előadásaink vannak, Tolnai Szabolcs Éljen a szerelem c. előadása színházunk kiemelt alkotói sikere, Béres Márta One girl show című szólóelőadásunk mindenképp bármelyik színház büszkesége lehetne, a Magyar kezdők(nek) ha visszafogottan is, de őszintén, kritikusan és nem utolsósorban szellemesen, humorosan foglalkozik a tabuszámba menő nemzeti(ségi) valóságunkkal, felénk való viszonyulásokkal, a helyzetünkkel. Tolnai Ottó : A kisinyovi rózsa című előadásunk pedig a színházi költészet, a színház mint költészet, a költészet, mint a térbeni történés része megvalósulásaként járja a fesztiválokat, más városokat.

A munkát folytatjuk, a vajdasági magyar (és messze tágabb körű) színházi forradalom tovább tart. Desiré Központi Pályaudvar Desiré Central Station is lesz, még jobb kiadásban, mint eddig. A Desiré villamosa, egész évi befogadóprogramunk is folytatódik, nincs megállás. Az életképeseknek is kell támogatás, anyagi és erkölcsi is, nem csak a piaci törvények, nem csak a piac törvényei a fontosak. Mindenképp a legfontosabbak mégis azok, akik eljönnek, jegyet váltanak, vagy belógnak, és nézik, falják, követik az előadásainkat, tanúi azoknak a színészi bravúroknak, amit csak itt és most, ebben az időben, ha úgy tetszik, életben láthatnak. Önök se adjanak fel minket, a színház a színpadi történés és Önök, ti a nézőtéren. Valahol a kettő között.

U.A.

- a Kosztolányi Dezső Színház fesztiválprogramja -

Indul a nyár, indul a fesztiválidény, az ember tehát strandra, és fesztiválra jár, s ha színészről, vagy színházas emberről legyen szó, júniustól augusztusig főleg az utóbbi. S hogy merre kalandozik a Kosztolányi Dezső Színház társulata idén nyáron?

Az újság megjelenése napján a csapat éppen csak hogy visszatért Romániából, ahol a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón (TESZT) vettek részt, két előadással is. Az egyik a nemrég bemutatott BÉRES MÁRTA ONE-GIRL SHOW, Urbán András rendezésében, amely előadás méltán kap egyre több meghívást, hiszen a legszexisebb színfoltja ez a színháznak, közönség-kedvenc, Török Arnold szavait idézve a Magyar Szóban megjelent szövegéből:"..Kiáll, jön-megy, tenyerével színpaddeszkát csapkod, leül, kinéz, kérdez, rázom a fejem. Vonul, kúszik, félmeztelen leül, apa csontvázával meghitten társalog, fölnéz, gyomorsava van, piros fényű táncban angyalszárnyakat rajzol maga köré, meghajol. Mérges. Szomorú. Örül. Beszél. Ránk mérges, miattunk szomorú, nekünk örül, hozzánk beszél...”

Béres Márta szólódarabját Temesvár mellett Szombathelyen is élvezheti majd a közönség, ugyanis az idei, 21. MEDIAWAVE film-és zenei fesztivál is programjára tűzte június 9-én. A nagy múltú fesztivál fő profilja természetesen a film, és a – főleg jazz, worldmusic, és kísérleti – zene, színházi előadásokat csak keveset hívnak meg, így külön elismerés, hogy éppen a Kosztolányi Színház szólóelőadására esett a választásuk.
A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) még egy előadást vendégül látott, ez pedig Urbán András másik rendezése, az októberben bemutatott, s azóta is nagy sikerrel játszott A KISINYOVI RÓZSA, mely Tolnai Ottó szövegei alapján készült, s május folyamán részt vesz az idei Sterija Játékok versenyprogramjában is. Ezt május 30-án, hétfő este tekinthetik meg Újvidéken. Kihagyni vétek, hisz egy egyedi színházi élményben lesz része, aki erőt vesz nyári punnyadási hajlamán, s a színházat választja a hűs szobában üldögélés, és televíziózás helyett. Tolnai lírája színpadon. A költészet színháza.

A Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválján két előadás is a verseny részét képezi, a már említett A KISINYOVI RÓZSA, illetve Olivera Đorđević szerzői projektuma a MAGYAR KEZDŐK(NEK), AVAGY MAĐAR(SKI) BEZ MUKE című előadás. Mindkettőt június 22-én láthatja a Fesztivál közönsége, s a keménykezű zsűri. Lehet értünk izgulni.

Egy régebbi előadás második fénykorát éli. A TURBO PARADISO (R:Urbán András) című darab is újra útra kel, kilép a színházból, s Fesztiválkörútra indul. Egy külföldi, s egy szerbiai fesztivál programján is szerepel június folyamán. Kölnben (Németország) a Teaterszene elnevezésű színházi rendezvénysorozat keretén belül a társulat egy hetet tölt a gyönyörű német városban, ahol a játszás mellett különféle workshopokon is részt vesznek majd, s természetesen lesz idő városnézésre, és pihenésre is, a kölni Dóm nem marad ki a programból. Ezután pedig az újvidéki székhelyű Infant Fesztivál programját színesítik szintén a TURBO PARADISO c. előadással június végén.

Július hónap sem teljesen a pihenésé, hiszen Szegeden idén is lesz THEALTER, sajnos csak négy napos, de mivel évek óta ez állandó állomása a nyári fesztiválkörútnak, a színház társulata minden valószínűség szerint itt zárja majd az idei évadot, s kezdődhet a pihenés. Ám amilyen hirtelen váltak forróvá a nappalok, ez a tény egyik pillanatról a másikra megváltozhat, hiszen meghívások folyamatosan jönnek, s nem szoktunk nemet mondani egyikre sem. Nyáron is járjatok színházba, hiszen a színház nem tűnik el, csak átalakul - útra kel. Kövesd!

Szerdazsófi

A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának évada a közönség felé nyitás, a vígjátékok jegyében kezdődött, azonban a színházi szezon palettája igen színes volt.
Első előadásunk a Hyppolit, a lakáj már a bemutató előtt igen nagy érdeklődést váltott ki a nézők sorában, és olyanokat is színházba csalt, akik talán még sohasem jártak itt. Az előadást Megyeri Zoltán rendezte, és Bóbis László fergeteges koreográfiája fűszerezte.

Az évad második bemutatója is vígjáték volt, de már a fajsúlyosabb kategóriában. Az Eastwicki boszorkányok szövegkönyvét Tasnádi István az azonos című film alapján írta színpadra és társulatunk állandó rendezője, Hernyák György rendezte. Ezt az előadást válogatták be az idei Kisvárdai Fesztivál versenyprogramjába.

A következő bemutató már kevésbé volt vidám hangulatú, hiszen Ibsen klasszikusát, a Nórát mutattuk be Szekeres Csaba magyarországi filmrendező vezetésével. Ezt az előadást május végén a temesvári TESZT fesztiválon is bemutatjuk.

Ezen sorok írásakor a negyedik bemutató még előttünk áll, és egy egészen más műfajú színházat képvisel. Dömötör András rendezésében Csáth Géza elmeorvosi tanulmányait, az Egy elmebeteg nő naplóját mutatjuk be május 25-én, Budapesten. Ez az előadás a budapesti Thália Színházzal koprodukcióban valósul meg, ami véleményem szerint annak bizonyítéka, hogy a magyarországi színházi szakma figyel ránk, számon tart bennünket és igényt tart a munkánkra.

Az Újvidéki Művészeti Akadémia negyedikes hallgatóinak vizsgaelőadása lesz az évad utolsó bemutatója, amely szintén egy izgalmas csemege lesz a közönség számára.

Mindezek alapján elmondható, hogy tulajdonképpen egy sikeres és színes évadot zárunk, azonban meg kell említeni, hogy ez az elmúlt évadokhoz viszonyítva sokkal nehezebb volt, a fűtéssel folyamatosan problémák voltak, a színészek egészségi állapota kétségbeejtő volt (számos előadást le kellett mondanunk) és a technika ördöge sem aludt, röviden nem volt egyszerű végigverekedni magunkat az éven, de bízzunk benne, hogy a jövő évad sokkal zökkenőmentesebb és nem kevésbé sikeres lesz.

Mezei Zoltán

Shakespeare vígjátéka nem szokványos úton járja körül a szerelem témáját. A vígjáték nyakatekert fordulataival, egyszerre több szemszögből mutatja meg a szerelem vakságát és önzőségét. A párhuzamosan futó történetek izgalmasan kapcsolódnak össze, bonyolódnak, majd oldódnak meg. A bonyodalmak elindítója Viola, aki férfinak álcázva magát próbál Orsino herceg kegyeibe férkőzni, aki reménytelenül szerelmes Oliviába, a szomszédos ház úrnőjébe. A férfinak öltözött Viola (álnevén, Cesario), Orsino herceg és Olivia közötti háromszög a darab fő vonala. Ezzel párhuzamosan megy Mária, Olivia társalgónőjének a Vitéz Böföghy Tóbi, Olivia rokonának és Vitéz Fonnyadi Ábris, Tóbi barátjának a bosszú tréfája Malvolioval, Olivia háznagyával. Ugyanis Malvolio szerelmes Oliviába.

A fent vázolt bonyodalmak hűen ábrázolnak egy ígéretes vígjátékot. De nem minden a komédia ebben a darabban, ugyanis minden tréfa hagy maga után egy édes-keser mosolyt és a szereplők lebukásának az esélyét.

Izgalmasnak találom ennek a darabnak, a megvalósítását a Tanyaszínház fiatal színészeivel, mert ég bennük az a tűz, ami mozgatni tudja ezeket a karaktereket, és lángra tudja lobbantani a darab tematikáját. Közel állnak hozzájuk, hozzám a darab kérdés felvetései, amelyeket közösen próbálhatunk megválaszolni.

Ugyanakkor két különböző, de mégis azonos kultúra találkozik a munkafolyamatban: Erdély és a Vajdaság. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, de más kultúrához szoktunk, több szempontból is izgalmasnak találom ezt a találkozást: az egyik, hogy létrehozhatunk egy olyan közös előadást, amelyben nem léteznek mások által megrajzolt határok. A másik, hogy olyan helyekre vihetünk el, és mutathatunk meg egy Shakespeare-darabot, amilyen helyekre és, amilyen embereknek Shakespeare írhatta a darabjait. Az egyszerű és még kíváncsi embereknek, akik izgalommal tudnak végignézni egy előadást és több százan egy emberként tudnak sírni és kacagni.

Rendező: Csiki Zsolt ( Erdély)

„Megyünk a színházba. Mert „meghívásunk” van oda. Legtöbbször félig-meddig ünneplőben, nyakkendősen, ragyogóra tisztított cipőben. Mintha templomba mennénk, vagy a vesztőhelyre. Tele várakozással, izgalommal; mint a titoklesők. Közben csak normális polgárok, szabad civilek. Visszük magunkkal a mindennapok árnyai alól kimentett ünnepélyességünket, a maradékot, a mintha-már elfelejtett gyerekkori csodálkozást. Vonz bennünket a látvány, a meglepetés, a megmutatás (és a felmutatás) mozdulata és állítmánya; a másik történet.”
(Részlet Bányai János: Ahová megyünk című írásából, amely Az Újvidéki Színház húsz éve című kötetben jelent meg.)

Így, a 2010/2011-es évad végéhez közeledve, talán nem árt felidézni, mi volt az elmúlt időszak mottója: Változz, hogy változtathass! Amikor az Újvidéki Színházban meghatározták ezt a jelmondatot, bizonyára érezték, hogy mindannyian vágyunk a változásra. De az elvárásaink, a vágyaink, a kívánságaink gyakran túlnőnek rajtunk, a lehetőségeinken. Legyőznek minket. Néha, különösen nálunk, nőknél, háborgó lelkünket a hajszínünk, vagy a frizuránk formájának a megváltoztatása is lecsillapítja, máskor a munkahelyünk, esetleg a lakhelyünk cseréje, a szülővárosunk elhagyása sem elegendő. A kisebb bajokra viszont – legalábbis nálam – gyógyírként hat egy-egy jó színházi előadás. Feledteti a rossz napomat, elűzi a borongós hangulatomat. Legyen akár könnyedebb műfajú, vagy elgondolkoztató tartalmú. Akkor veszíted el az értékedet, ha lemondasz a változásról és a tapasztalatról. Ezt nem én találtam ki, olvastam valahol.

Márai Sándor olyan csecsemőkhöz hasonlítja a nézőket, akik néhány perccel előbb még orvosok, ügyvédek, tanárok, egyszóval: felelős gondolkodású, megfontolt felnőttek voltak. De felment a függöny és tátott szájú kisdedekké váltak, akik várják a csodát. A cuclit. Ha megkapják, boldogan, önfeledten ülnek, ha nem, akkor mocorogni kezdenek, köhögnek, ásítanak, nyűgösködnek. Valóban ilyenek lennénk, mi, a közönség? Ezt csak azok mondhatnák meg, akik szemből, vagyis a színpadról látnak minket. Tudom, hogy sokan nem értenek meg, de nekem szükségem van a színházra.

Mosolyoghatnak rajtam, esetleg ki is nevethetnek, vállalom. Csakúgy, mint a száz-száz kilométeres autózást oda és vissza egy-egy bemutató kedvéért. Vagy a kétszer ötvenet, amikor Szabadkára megyek. De Ada vagy Magyarkanizsa is számításba jöhet, mert néha ott sikerül elkapnom egy-egy vendégszereplést. Természetesen a lakóhelyemen sem hagyom ki a Zentai Magyar Kamaraszínház vagy a fiatalok színtársulatának a bemutatkozását, de gondolom, ezt mondanom sem kell! Vagy csak számomra természetes? Másoknak fáradság, kolonc, teher? Mert könnyebb otthon a tévét nézni. Hogy aztán rám csodálkozzanak, amikor nem átallom kijelenteni, nem tudom, ki az az Alekosz. És nem is érdekel. Persze, én is elkezdhetnék áradozni arról, hogy milyen jó előadást láttam az Újvidéki Színházban vagy a Szabadkai Népszínházban, de vagy csodabogárnak, vagy nagyképűnek tartanának. Esetleg mindkettőnek. De mindenképpen olyannak, aki nem tud beilleszkedni a társaságba. Sőt, nem is akar, ami még rosszabb.

Azon is elgondolkoztam, hogy a kényelmünknek vagy a tájékozatlanságunknak köszönhető-e elsősorban, hogy a Kortárs Magyar Filmhét alkotásait átlagban öten-hatan néztük végig. Fene jó dolgunk van már nekünk, a helyünkbe hozzák a tavalyi és az idei Magyar Filmszemle gyöngyszemeit, belépőjegyet sem kell fizetni, mégis szinte érdektelenségbe fulladt a rendezvény.

Nemrégiben hangzott el egy tanácskozáson, hogy a szórványban élő magyar fiatalok szívesebben hallgatják, nézik a rádiók és televíziók szerb műsorait. Az egyik felszólaló szerint a gagyival, a műzenével, a semmitmondó szövegű dalocskákkal sem lenne gond, ha anyanyelven, vagyis magyarul szólnának. Hozzátette, ez bizonyára visszalépést jelentene, de talán megérné, hogy a fiatalok inkább a magyar celebek életét és viselt dolgait ismerjék meg. Egyesek mosolyogtak a szavain, de senki sem vitatkozott vele. Én viszont úgy gondolom, az értéktelent, a sekélyest, a felszínest egyik nép kultúrájában sem kell népszerűsíteni. Terjed az anélkül is. Egyesek arra is panaszkodtak, hogy hozzájuk nem jutnak el a magyar színházi előadások. Ilyenkor nem illő okoskodni, különösen, ha az ember kívülállóként, nem odatartozóként van jelen, ezért csak magamban jegyeztem meg, azt is halkan, hogy a dolog fordítva is működik. Ha a hegy nem megy Mohamedhez… Ebben is benne van valahol a változás, a változtatás szándéka.

KARÁCSONYI Lili

„A kritikus nemcsak az alkotók, hanem a befogadók szolgálatában is áll, nemcsak önmagának, nemcsak az igazságnak, nemcsak a kultúrközösség elitjének felelős, hanem a közönségnek, a társadalom szakmailag nem tájékozott tagjainak is. A bírálatnak tehát nemcsak joga, hanem kötelessége, hogy a szabadságát és elfogultságát minden körülmények között megőrizze. Az a nemeslevél, amely a kritika jogait és szabadságát biztosítja, nem szolgálhat védőpalástul illetéktelen kalandorok kiruccanásaihoz, a szellem elleni összeesküvésekhez. A kritika sohasem hagyhatja el az elvi döntések magaslatát, sohasem keveredhetik személyes érdek-összeütközések, gazdasági érdekek, politikai stratégiák bozótosaiba: tiszta és megtámadhatatlan elvekhez kell igazodnia.”

Ezeket a sorokat Keresztury Dezső /költő, esztéta/ a magyar színikritika egyik jeles tanítómestere írta le jó néhány évtizeddel ezelőtt. Úgy érzem, hogy ebben a kaotikus világban, amelyben élünk, és amelyben a valós szellemi értékek /gondolok ezúttal a színházra/ igen gyakran megkérdőjeleződnek, szükség van azokra a színikritikusokra, akiknek az eddigi munkásságát is az idézett szövegben megfogalmazott, a színikritikusokkal szembeni elvárások határozzák meg. Jól eső érzéssel írom le, hogy a határok nélküli magyar theatrum életében számottevő azoknak a kritikusoknak a száma, akik már régen és joggal kiérdemelték azt a bizonyos „nemeslevelet”. Ezúttal a magyar színikritika egyik jeles, kiemelkedő egyéniségéről, Nánay Istvánról szeretnék szólni.

Nánay István hosszú évtizedek óta igyekszik érdemben szólni az elszakított területek színjátszásáról, így a miénkről is. Régóta ismerem. Ismeretségünk elején, amikor egy-egy produkciónk megtekintése után a hiányosságokra is rámutatott, a sértődöttség álarca mögé bújtam, hogy aztán nagyon hamar rádöbbenjek igazára, értékítéletének helytállóságára. Aztán, az évek során meggyőződhettem, hogy Nánay bírálatai, a hivatott színikritikus szakmai értékelései, különösen a régiókban működő színházak számára nagyon sokat jelentettek és jelentenek.

Igaz emberi és művészi magatartása, rendkívül gazdag szakmai tapasztalata, jártassága, ítéletének szavahihetősége a színház, a színházművészet nagyon is összetett világában igyekezett/igyekszik bennünket eligazítani. Mi itt a régiókban csak őszinte megbecsüléssel, tisztelettel szólhatunk Nánay Istvánról, hiszen még a közelmúltban is kevesen voltak a magyar színházi szakmában, akik hozzá hasonlóan felelősséget éreztek volna, az akkor még határon túlinak titulált magyar színjátszáshoz. Nánay a régiókban rekedt nemzettöredékek színjátszását mindig az egyetemes magyar színjátszás szerves részeként kezelte. S tette ezt személyes meggyőződésből. S ezt jó volt tudni, érezni. Jól esett azon igyekezete, hogy a magyar színjátszás nagy családjában mi is megtaláljuk a magunk helyét, hogy ne csak valamiféle mostohatestvérként fogadjanak be oda bennünket.

Nánay Istvánról szóló rövid lélegzetű írásomat Keresztury Dezső néhány mondatával zárom: ’A kritika szabadsága a szellem legszentebb javai közé tartozik, de csak azokat illeti meg, akik a rájuk érvényes erkölcsi és ízlésbeli törvényeket elismerik, akik a szilárd és a hiteles méltóságot önmagukra nézve is kötelezőnek tekintik.” Én ilyen embernek, színikritikusnak ismertem meg Nánay Istvánt.

Faragó Árpád

Bárdi Ödönt mindenki tanár úrnak hívta. A Vígszínház legendás epizodistája volt. Az egyetlen a magyar színháztörténetben, aki azért adta vissza szerepét, mert túlságosan terjedelmesnek találta. Természetesen ez is csak legenda, mert a Vígszínház 1922-ben megrendezett komáromi vendégjátékán – a nemrégiben előkerült színlap bizonysága szerint – Herczeg Ferenc A kék róka című művében Trill bárót is eljátszotta.

Bárdi Ödön 1897-ben, Rákosi Szidi színiiskolájának elvégzése után a Vígszínházhoz került. Öt évtizeden keresztül volt tagja a patinás intézménynek, ahol 1916-tól kezdve rendezői feladatokkal is megbízták. A Színészeti lexikon 1930-ban így jellemezte: „Leginkább a kisebb jellemszerepeket játssza sok karakterizáló képességgel, a vidám és komoly hangnemben egyaránt.”

Bárdi Ödön élete végén nemcsak a Vígszínházról írt könyvet, Thália mosolya címmel 1957-ben színészanekdotákból is kiadott egy csokrot. Bárdi sok régi históriát még az öreg Szigeti Józseftől, Vízvári Mariska nagyapjától hallott, de tanárai – Újházi Ede és Váradi Antal – is szívesen anekdotáztak.

Legszórakoztatóbbak mégis azok a történetek, melyek magával Bárdi Ödönnel estek meg. Jób Dánielről, a Vígszínház rendezőjéről és művészeti igazgatójáról Nem jó a hang címmel így emlékezett meg: „A pártatlan ízlésű, kitűnő rendező minden képességével azon őrködött, hogy az a magas színvonal, melyet Ditrói Mór teremtett meg, nehezebb viszonyok között sem szálljon alább. Senki sem volt neki elég jó, elég természetes. Egy darab előkészületeinél az ügyelőt gyötörte, mert szerinte a csirkecsipogás a színfalak mögött hamis volt. – Nem jó! Hát nem hallja, hogy ez nem csirkehang?! Ki csinálja a csirkehangot? Erre az ügyelő fogta az előző napon vásárolt négy csirkét és bevitte a színpadra. – Ezek csinálják, kérem!

Eszembe jut Reinhardt, akinek leopoldskroni kastélyában vendég voltam egy nyári estén, Reinhardt észrevette, milyen elragadtatással gyönyörködöm a salzburgi panorámában, a naplemente csodálatos színeiben, ő is arra fordult, egy ideig nézte, majd lesújtó gesztus után ezt mondta: – Falsch!
Azóta megtanultam, hogy nem minden szép és jó a színpadon, ami a természetben szép és jó.”

Gajdó Tamás
Színháztörténész

A képalíárások:

Bárdi Ödön Tolnay Klárival, Fejes Terivel, Sulyok Máriával és Ölvedy Zsókával 1937-ben. Wellesz Ella felvétele

Bárdi Ödön az 1950-es években